ÁL-ARC

A HÉTEN HIVATALOSAN IS VÉGET ÉRT AZ IDEI KARNEVÁLI IDŐSZAK. MINDENKI, AKINEK ÓVODÁS VAGY ISKOLÁS KORÚ LURKÓJA VAN BIZONYÁRA IZGALMAS ÉS MOZGALMAS HETEKET TUDHAT A HÁTA MÖGÖTT, ÉS BÁR IGEN KEDVES IDŐSZAK EZ, ANNÁL ZAKLATOTTABB IS TALÁN.

Mintha az egyébként is túlzsúfolt napi rutin, a háztartásvezetés, gyerek- (és olykor férj)nevelés, a munkahelyen való helytállás nem lenne elég kimerítő önmagában, hosszú hónapokkal a farsangi fellépést megelőzően megindul a kétségbeesett kutatás egy mutatós, de mégis különösebb nehézségek és kézügyesség nélkül is megvalósítható jelmez után, melyet számtalan éjszakába torkolló este követ még tervezéssel, anyag- és kellékbeszerzéssel, ruhapróbákkal és persze a karneváli maskara végső testreszabásával. Szerencsére a gyermekek egyetlen, őszinte, szívből jövő mosolya azonnal kárpótol bennünket minden átvirrasztott éjszakáért, a jelmezkészítés során szerzett tűszúrásokért valamint a farsangi készülődés nyomasztó ólomsúlya okozta összes verejtékcseppért.

Hazánkban a vízkereszttől (január 6.) hamvazószerdáig tartó időszakot nevezzük Farsangnak, amely tél- és gondűző színes mulatságairól, vigasságairól, jelmezes karneváli felvonulásairól szól. A hiedelmek szerint a tél utolsó napjaiban a gonosz szellemek életre kelnek, ezért a középkorban az emberek ijesztő jelmezekbe öltöztek, hogy elűzzék a halált, a rosszat és a hideget. Az ősi babona azóta ugyan feledésbe merült, az álarcos bálok, táncos mulatságok és a karneváli forgatagok szokása azonban mindmáig megmaradt.

A farsangi bálok, a maskarás mulatságok végezetével noha a jelmez a szekrény mélyére kerül, az arcunk köré font álarc továbbra is fennmarad. A legtöbben álarcot aggatunk magunkra, azt remélve, hogy ha nem mutatjuk meg a világnak igazi arcunk, nem törhetik össze a szívünket, nem okozhatnak fájdalmat, nem láthatják gyengeségeinket s talán a régóta szőnyeg alá söpört problémáinkkal sem kell szembe néznünk.

Egyfajta pajzsként öltjük fel egy olyan világban, ahol a belső értékek lassan végleg megfakulni látszanak, ahol a társadalmi rangot, sikert aszerint mérik, hogy a garázsunkban milyen sportautó áll vagy hogy hatalmas gardróbunk gondosan rendszerezett polcain a legfrissebb dizájner kollekciók darabjai ékeskednek-e. Olyan világban élünk, ahol a nők önnön boldogságukat egy Chanel Classic Flap Bag-től (vagy ami még rosszabb párjuk pénztárcájától) remélik, és ahol a külcsín lassan minden más emberi értéknél (és erkölcsi morálnál) előbbre való.

Álarcot viselünk, mert úgy gondoljuk, az megvéd minket a külvilág kritikusan fürkésző tekintetétől, az irigyeink ítélkező megjegyzéseitől, a környezetünk rosszindulatú megnyilvánulásaitól. Maszkba temetkezünk, hogy elkendőzzük nyomasztó félelmeinket, mert valójában magunknak sem merjük bevallani, hogy rettegünk az ismeretlen jövőtől, mert az anyagi vagy épp emocionális függésünk okán félünk véget vetni egy olyan kapcsolatnak, amely már régóta nem tesz boldoggá, mert igyekszünk bánatunkat szeretteink előtt mosollyal leplezni vagy épp azért, mert reméljük, hogy álarcunk talán elrejtheti minden tökéletlenségünket ebben a  tökéletes(nek tűnő!) világban.

Felvértezzük magunkat, mert odabenn legbelül borzasztóan szorongunk, sőt, egyenesen rettegünk attól, hogy valódi arcunkat mutassuk a világnak, egyszerűen félünk, hogy „mezítelen” valónkban szimplán kevesek vagyunk – a szerelmünknek, a barátainknak, a gyerekeinknek, a kollégáknak, a családunknak. Ezért inkább -  tartva a kínzó kudarctól, a gyötrelmes csalódástól, a fájó elutasítástól vagy épp a mardosó magánytól - szerepet játszunk. Álarc mögé bújunk, megjátsszuk magunkat és mint igazi kaméleonok a színeiket, úgy  változtatjuk a világnak látni engedett arcunk, személyiségünk. Pedig ha jobban belegondolunk, ál-arc mögül szemlélni a világot valójában olyan, mint valódi arc nélkül élni az életet.

És mi történik, ha az a bizonyos ál-arc örökre valódi orcánkra ragad?

Képek forrása: Pinterest

Azt hiszem ott, akkor, abban a pillanatban lényünk egy része végleg megszűnik létezni. Ha örökösen másnak mutatjuk magunkat, mint akik valójában vagyunk, félő, hogy valós személyiségünk, igazi egyéniségünk egy darabja végérvényesen odavész.

Legyen hát hited, merd felvállalni önmagad, minden egyes tökéletlenségeddel együtt! Hiszen ezek az általad szépséghibaként aposztrofált különlegességek tesznek téged azzá, aki vagy és formálják személyiségedet igazán egyedivé. Ne állj hát be a libasorba, ne fogadd el a csordaszellemet, de legfőképp ne engedd, hogy ez a világ rád erőszakoljon valamit, ami nem te vagy! Bízz magadban és engedd hát, hogy a béklyóként oly régóta felöltött ál-arcod földre hulljon és végre felszabadulj!

Mert „amikor megtaláljuk helyünket, rádöbbenünk, hogy rendíthetetlenek vagyunk.”
Brigitte♥

Köszönöm, hogy benéztél hozzám! Amennyiben szívesen olvasnád írásaimat a jövőben is, iratkozz fel a blogomra, hogy azonnal értesülj az új bejegyzésekről. Instagram és Facebook oldalamon pedig további képek közül szemezgethetsz, gyere, nézz be hozzám, várlak szeretettel! Ha pedig írnál nekem, esetleg együttműködési ötleted támadt, az info@brigitte.hu email címre várom leveled.